Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy…
Mira egy rozoga asztal mögött ül, öltözéke rabruhára hasonlít: ing és bő nadrág. Külseje zilált, mint aki napok óta nem aludt már. A visszaszámlálás végén nem történik semmi.
Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy…
Idegörlő a monoton számolás, körben sötét, és egyszer csak Mira emlékei jelennek meg a falon, melyekből mozaik-szerűen áll össze a történet.
A Fal szereplői a nem túl távoli jövőben élnek, egy meg nem nevezett városban. A családokat lehallgatják, a rendszer ellenségeit „beviszik”, hogy aztán roncsként térjenek vissza, ha visszatérhetnek egyáltalán… Mira azt hitte, apja évekkel ezelőtt meghalt. Ám most anyja nagy nehezen színt vall, ő sem tudja, mi lett a családfő sorsa. A Hivatal elvitte, fogva tartotta, de soha többé nem látta senki.
Lassan derül fény arra, milyen világban élnek a Kalapos Éva Veronika regényéből készült adaptáció szereplői. Mira (Sétáló Imola), a fogvatartott lány, kinek fokalizációján keresztül látjuk a kusza eseményeket, Doma (Wettstein Márk), a helyes fiú, aki lazának, kedvesnek tűnik, mégis a legellenszenvesebb karakterré válik a darab végére. A munkaügyis (Urbanovits Krisztina), aki furcsa módon mindent tud Miráról, követi, és a családjáról faggatja, és az anya (Száger Zsuzsanna), akit teljesen összeroppantott az a rendszer, melyben arra kényszerül, hogy magyartanár létére árufeltöltéssel foglalkozzon, s a szépirodalmi könyveit a falba rejtse.
Mira számára is kiismerhetetlen az a világ, melyben önmagát is meg kell találnia. Érettségi után áll, egyetemre csak úgy mehet, ha a rendszer által előírt utat járja, munkát is csak egy hivatalnok ajánlására kaphat. A lánynak komoly kihallgatáson kell megfelelnie ahhoz, hogy testhezálló feladatot kaphasson, ám minden szavára figyelnie kell, nehogy többet áruljon el magáról vagy a családjáról, mint ami feltétlenül szükséges. Egy rossz kifejezés, és veszélybe kerülhetnek a szerettei, ugyanis minden kétértelmű ebben a kitekeredett világrendben.
A Hivatal mindent az ellenőrzése alatt akar tudni, még a fiatalok ismerkedését is. Minden héten kötelező ismerkedési esteken kell megjelenniük, s ha szimpatikus partnert találnak, regisztrálniuk kell magukat. Egy ilyen esten találkozik először Mira és Doma. Doma látszólag a rendszer lázadója, kritikusan áll hozzá a szabályokhoz, nem riad vissza a tiltott dolgoktól sem, akárcsak Mira. A lánynak szimpatikus lesz az ártatlan arcú, kedves kutyabolond fiú, így elárulja, a rendszer tiltása ellenére iskola után tanítani kezdték a kisebb gyerekeket. Mint Dumbledore serege, ők is úgy érzik, az iskolai tananyag csupán arra jó, hogy elfedje a gyerekek szeme elől a valóságot, nem engedik őket kritikusan gondolkodni, a művészeteket pedig haszontalannak tartják. Így Mira baráti társasága kézbe veszi a dolgot, görög istenekről és irodalomról mesélnek a kisebbeknek, hogy ne vonjon köréjük áthatolhatatlan falat az a rendszer, mely a szüleiket megnyomorította. A fiatalok lázadása azonban kitudódik, s ezért valakinek bűnhődnie kell…
A nézők számára is egyértelmű lesz a rendszer fojtogató légköre, az elhallgatott információk feszítése, a láthatatlan falak szorítása. Az orwelli világ abszurditása már-már nevetségessé válik, azonban – akárcsak a darab szereplői – ijedten rendezzük vissza vonásainkat, hiszen ez a rendszer minden, csak nem nevetnivaló.
A színpadkép is hűen tükrözi a kiüresedettséget, melyben Mira és társai élni kényszerülnek. Milyen világ lehet az, melyben nincs helye a művészetnek, a nevetésnek, a spontán barátságoknak, szerelmeknek? Szürke és végtelenül üres.
Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy…
Vajon mennyi idő kellene nekünk a vallomásra? Elég lenne egy visszaszámlálás, ami ki tudja, mivel ér véget?
Mit kellene tennie egy rendszernek, egy hivatalnak ahhoz, hogy azt mondjuk, elég? Mit tehetnének meg velünk? Meddig engednénk? Meddig tudnánk tiszta lelkiismerettel elmenni?
Czukor Balázs, a színdarab írója-rendezője ezekre a kérdésekre keresi a választ Fal című adaptációjában. A rendező olyan feszültséget teremtett a színpadon, melybe lehetetlen nem bevonódni. A fiatal színészek hitelesen megformált karakterei egyszerre aranyosan esetlenek és kegyetlenül gyanakvóak, melynek köszönhetően a szerelemes jelenetek sem tudnak megnyugvást hozni.
A záró jelenet a színdarab csúcspontja is egyben: Mira is, és a néző is úgy érzi, elszabadult valami, melynek nem tud már parancsolni, s csak kétségbeesve szemlélheti az őrületbe átcsapó abszurd valóságot.
